2015. december 13., vasárnap

Claire North: Harry August csodálatos élete

Kálacsakra, uroboroszKronosz Klub és kvantumtükör. Ha azt mondom, erről szól a könyv, sokan valami nyakatekert, különös, fantasyval vegyes sci-fi sztorit vélnének sejteni, és végül is nem állnak távol az igazságtól, azzal a különbséggel, hogy Harry August csodálatos életében minden olyan valós. Legalábbis valósnak hat. Én pedig értékelem az ilyen történeteket. Ahogy anno a Stallónál simán elhittem volna, hogy trollok márpedig léteznek, itt is már-már teljesen természetesnek hatott, hogy vannak emberek, akik megszületnek, leélik az életüket, meghalnak, majd újra megszületnek és kezdik az egészet elölről. A kor ugyanaz, a test ugyanaz, a világ is ugyanaz, mégis más, az elme több, kiegészülve minden korábbi élet élményeivel, tapasztalatával, tudásával. Ez (nem csak) az egyetlen (de fő) pontja a könyvnek, amit nehezemre esett megemészteni. Hogy egy gyermek akár már 3-4 éves kora körül derengeni kezdjen, 5-6 évesen pedig ténylegesen magára és különleges helyzetére eszméljen. Mert ez, ha belegondolunk, szomorú. Mindamellett további kérdéseket vet fel, mint a történet egésze. Mint a képregényekben, animációkban, csak úgy villámlik ki az ember fejéből a temérdek mennyiségű kérdőjel már az elejétől, egészen a könyv becsukása utánig. Én még párommal is jót diskuráltam róla a vasárnapi ebéd fölött... :) 

 „Mi a létezésem értelme? Vagy az, hogy megváltoztassam a világot – nem egy, hanem sok-sok világot, amelyek mindegyikét megérintik az életem során hozott döntések: minden tettemnek van következménye, és minden szerelmem, minden bánatom magában hordozza az igazságot –, vagy pedig az égvilágon semmi.”  

A történet nem lineáris, hanem összefüggően  ugyan, de ugrál a különböző életek között. A szálak libegnek-lobognak eleinte a levegőben, majd mágnesként kezdik vonzani egymás végét, míg egybe nem forrnak. Jót mosolyogtam magamban, mert az első gondolatom a deja vu érzés volt, és hogy ha én írtam volna a könyvet, biztos eljátszottam volna a gondolattal, és persze ez magas labda volt, úgyhogy az író is szerencsésen lecsapta. :) Nekem különösen sokszor szokott ilyen érzésem lenni, és mindig elgondolkodom egy mi lenne ha felvetésen...

Bevallom, nem voltam felkészülve arra, ami várt. Egyrészről egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ezt tényleg egy írta... A stílus, a nyelvezet, minden annyira maszkulin (legalábbis nekem), hogy egyáltalán nem lepődnék meg, ha némi turpisság lenne a dologban, hisz láttunk már karón varjút, nem is olyan régen... Igaz, ez a variáció a ritkább. :) Nem csak a stílus, de a téma és maga az egész történet vezetés is sokkal súlyosabb, mint számítottam rá. Ez egy részről tetszett, a történet mélysége, a nyelvezet gazdagsága például jól esett, ugyanakkor sokkal több volt a szárazabb, történelmet taglalóbb rész.

Közben pedig közeleg a világ vége. Persze, tudom, ezzel se mondanak újat, csak igazat. És az igazság néha fájóan ijesztő. Érdekes volt eljátszani a gondolattal, ki hogy kezeli ezt az információt, illetve magát a hatalmat, amit az újjászületések adnak. Igazi macska-egér harcok, viszonyok bontakoznak ki az ember szeme előtt, amelyben maga az olvasó is ingadozik egyik oldaltól a másikig. Vajon meggazdagodni lenne jó, bejárni még idejében olyan vidékeket, amelyeket később nem lesz alkalmunk vagy minden erőnkkel a közjót, a világ érdekeit tartsuk szem előtt? Kerüljük el a veszélyt vagy éppenséggel figyeljünk meg mindent jó közelről? Saját hasznunkat hajtsuk, mert a világ úgy is menthetetlen vagy próbáljuk menteni akit, amit lehet... Csak hogy már azzal, ha csupán egy mezőn megállunk két percre már beláthatatlan mértékben megváltoztathatjuk a jövőt... A kálacsakrák nélküli, megszokott életben is annyi minden múlik a pillanat tört részén; jobbra mész vagy balra, hol vált először zöldre a lámpa... Tilos vagy éppen pont, hogy kötelességünk lenne a történelem alakulásába belenyúlni? Vajon, ha nincs Hitler, lenne-e más, mint karmikus sors... 

Olyan kérdéseket vet fel a regény, amibe az ember, ha kicsit mélyebben belelovalja magát... hát vágtázhat kedvére, kérdés, hogy meg tudja-e még rántani a gyeplőt... Egyáltalán, magára az egyénre leszűkítve, vajon milyen lehet újra és újra tudatunkra ébredni, és rájönni, hogy minden, úgy értem MINDEN, amit életünkben valaha tettünk, át-, meg és túléltünk az ÚJRA le fog peregni. Részletek jönnek, mennek, de újra és újra és újra ugyanaz vár ránk... Ugyanaz vár ránk? Akarjuk mi ezt? Kibírjuk? Túléljük? Az utolsóra tudom csak a választ, ha az ember kálacsakra, akkor a válasz igen, ha akarja, ha nem. Márpedig sokszor nem akarja. Több ponton torkollt a történet átvitt és szó szerinti értelemben is véres drámába, ezeket nehezülő szívvel, ólmos lélegzettel olvastam. 

 „Mi nem félünk a haláltól. Nem az a rettenetes, hanem az újjászületés. Az újjászületés, meg a soha nem tágító félelem, hogy bármennyire megújul a testünk, az elménk menthetetlen.” 

rtékelés:        
Lassan, kezdetben kuszán bontakozó, olykor nyelvezetét és tartalmát tekintve is súlyosan összetett és összetettem súlyos történetet kap az olvasó, tűzdelve némi tudománnyal, filozófiával, hozzá pedig, olykor a nyugalom megzavarására alkalmas gondolatok tömkelegével. Fontos üzenet számomra, ami ebből a könyvből is megerősítést nyer: Hányszor hagyja el a szánkat, bárcsak újra kezdhetném, pedig nem ezen múlik! A pillanat, akkor is pillanat. Egy van belőle, lehet akárhány életünk, többet akkor se jön már el!

 „A múltat sem felejtheted el, mert az te magad vagy, de mivel a múltad te magad vagy, soha, de soha nem bánhatod meg. Ha bánod a múltadat, akkor a saját lelkedet bánod.” 

Az élményt köszönöm az Athenaeum Kiadónak
Adományozzátok meg magatokat (vagy másokat) vele például innen


 Kiadta: Athenaeum, 2015 
 Fordította: Szieberth Ádám 
 Eredeti cím: The First Fifteen Lives of Harry August 
 Eredeti megjelenés: 2014 
 Terjedelem: 480 oldal 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése