2014. április 28., hétfő

Mark Haddon: A kutya különös esete az éjszakában


Ha mosogatok, minden tányért, bögrét, poharat, evőeszközt stb. nagyság szerint teszek sorba a száradóra. A ruhaszárító magasabb oldalának mindig jobbra kell néznie, és minden ruha mindig ugyanoda kell, hogy kerüljön rá. Ha rendet rakok, és valami elmozdul egy centit, belső viszketésem lesz addig, amíg meg nem igazíthatom. A mosógépbe előbb mindig az öblítőt öntöm, csak utána a mosóport, és ha az öblítő túlmegy a max vonalon, az rossz érzés. A villamosra, és a metróra aszerint szállok fel előre, középre, vagy hátulra, hogy ha leszállok hogy lesz közelebb a cél, ami felé megyek. Nem szeretem, ha az emberek (egy-két kivételtől eltekintve) hozzám érnek, megbámulnak, rám szuszognak. Gyűlölöm, ha kérdeznek valamit, de nem várják ki, míg végigmondom a választ. Ha kulcsra zárom az ajtót, muszáj lenyomnom a kilincset is, hogy valóban zárva van-e. Ha ezt elvétem, akkor visszajövök, de csak akkor, ha még a második lépcsősor előtt eszembe jut, egyébként a lakásba nem szeretek visszamenni, ha elfelejtettem valamit, mert az balszerencse, és akkor le kell ülnöm egy pillanatra. utálok jó előre felöltözni, mert akkor a kelleténél hamarabb összegyűrödik a ruhám. Ha rágózóm, még azelőtt ideges leszek tőle, hogy elmenne az íze, ezért ki kell dobnom. Utálom, ha a függöny nincs rendesen behúzva, vagy elhúzva. A szekrényben, szeretem, ha a vállfák mind egy irányba néznek. Ha fagyit veszek, alulra mindig a gyümölcsöset kérem, ha mindkettő gyümölcs, akkor a savanyúbbat, és zavar, ha az eladó felcseréli a sorrendet. Ha a városban közlekedem, mindig olyan érzésem van, hogy az emberek többsége el van varázsolva, és csak rajtam múlik, hogy ne jöjjön nekem mindenki. A könyveket a polcon szimmetrikusan, mindkét oldalról kívülről befelé csökkenő nagyságrendben teszem. Utálom, ha valaki egy könyvbe végeláthatatlannak tűnő, unalmas felsorolást ír. Olyankor, illetve bármi egyéb unalmas résznél, fejezetnél mindig előre kell lapoznom, hogy megtudjam meddig tart még, és biztatom magam, hogy mindjárt vége.

Huhh, vége...

Akkor én most autista vagyok? 

2014. április 23., szerda

David Benioff: Tolvajok tele





Nem ez lesz életem bejegyzése, ezt már most érzem. Mert mikor az ember ekkora kedvencbe fut, valahogy nem jönnek a szavak, a sziporkázás rendesen. Igazságtalan dolog ez, de Murphy elintézte, hogy így legyen. Nem tudom, nem elhamarkodott-e a kijelentés (remélem az, mert akkor csupa kolosszális olvasásban lesz részem), de úgy érzem, megvan az év legkiemelkedőbb olvasási élménye!

2014. április 16., szerda

Ruta Sepetys: Kalitkába zárt álmok / Out of the easy

"Call this place 'The Big Easy,' shoot, ain't nothin easy about it."

Rövid hátterem az írónővel:

- Olvastam az Árnyalatnyi remény című könyvét, és a szívembe zártam (bejegyzés)
- Felkeltette figyelmemet egy borító, és cím, ami passzolt akkori lelkiállapotomhoz (bejegyzés)
- Találkoztam Rutával személyesen is egy író-olvasó találkozó keretében, amikor Magyarországra látogatott (bejegyzés)
- Megvettem a Kalitkába zárt álmokat, dedikáltattam, hazahoztam, és elkezdtem olvasni....

És mint minden jó regényben, itt kezdődtek a bonyodalmak... De hát mit is érne egy történet bonyodalmak nélkül...

2014. április 15., kedd

Popcorn jelentések: Nyárutó / Labor Day




színes, feliratos, amerikai filmdráma, 111 perc, 2013

rendező: Jason Reitman
író: Joyce Maynard
forgatókönyvíró: Jason Reitman

szereplők: 
Kate Winslet (Adele)
Josh Brolin (Frank)
Tobey Maguire (Henry Wheeler)
Gattlin Griffith (fiatal Henry Wheeler)
Brooke Smith (Evelyn)
Alexie Gilmore (Marjorie)
Clark Gregg
James Van Der Beek


Mivel már a könyvet is azért olvastam el, mert a közeledő film hívta fel rá a figyelmemet, biztos volt, hogy a filmet is meg kell néznem. Az előzetesét moziban láttam, és a hangulata azonnal elkapott. Aztán a könyv egyenesen beszippantott (bejegyzés itt). És most, végre alkalmam volt a filmet is megnézni.


2014. április 14., hétfő

A százéves ember, aki felmászott a vászonra és feltűnt

Kedves Allan Karlsson rajongók! Talán jó hírrel, és talán új hírrel szolgálhatok, ha azt mondom, a kissé bohókás, víg kedélyű százéves emberünk már megint mászik... Ezúttal a mozivásznakra!

2014. április 13., vasárnap

Csábító borító






Ha már múltkor ilyen remekül beletrafáltam egy könyvbe, és bevonzottam a vele kapcsolatos író-olvasó találkozót (jó, tudom... mindegy, hagyjatok meg ebben a hitben - egyébként bejegyzés itt), akkor miért ne folytatnám.

Ma reggel nem csak a borító keltette fel a figyelmemet, hanem a könyv fülszövege is:




2014. április 10., csütörtök

Palotai Boris: Viharos mennyország


„Amikor a „Kelj fel juhász”-t tanulták, Sárika a sarkon várta, háta mögé dugott kezekkel. „Melyik kezemet választod?” Egyikben hegyes zöldpaprikát szorongatott - az első zöldpaprikát! -, másikban egy csokor soproni cikláment. Addig-addig cserélgette őket, hogy a ciklámen paprikaszagú lett, a paprika meg ciklámenszagú.”


A mennyország márpedig viharos. És szeles, meg huzatos. És szeplős orra van, szúnyog csípte lába, és messzire köpi a cseresznyemagot. De bújik, és dörgölőzik, vagy épp csak egy kisujjra van szüksége. A könyvbéli viharos mennyország Sárikáé és Ferié. És egy kicsit a mamáé is. No meg a miénk! 

2014. április 8., kedd

"Love leads us to freedom" - Találkozás Ruta Sepetys-szel



Véletlenek márpedig nincsenek! Ez most már tényleg levakarhatatlanul szlogenemmé válik. Ám én cseppet sem bánom!

Emlékeztek még, mikor múltkor hirtelen felindulásból elkövetett (egyszeri de nem megismételhetetlen) borítómániát tartottam (bejegyzés itt)? Éreztem én, hogy nekem még lesz valami kapcsolatom ezzel a könyvvel. Aztán Anaria jóvoltából értesültem róla (ezúton is köszike!), hogy maga az írónő Budapestre látogat, méghozzá nem is akárhová, a hozzám legközelebb eső bevásárlóközpont Librijébe, és mit ad istenke aznap pont úgy végzek a munkával, hogy el tudok menni. Now that's what I call fate! Még ha csak parányi, személyes fate-emről is van szó. Mert nekem csak ez számít. :)

2014. április 5., szombat

Feltételes megálló, ahol nem csak a sült zöld paradicsom isteni




~°°~°°~°°~Színes (V)egyes-Egyedül~°°~°°~°°~

(Miamona (egyszer jelentkező) hetiújságja)

2014. Április 3.

~°°~°°~°°~°°~°°~°°~°°~

Nem tudom ki hogy van vele, de én annyira utálom, amikor úgy ér véget egy könyv, hogy én még nem állok készen az elszakadásra......... Idgie, Ruth, Csonka, Ninny, Big George és mindenki, azonnal tessék visszajönni!!!!! Mert megszakad a szívem. Darabokra törik, és sorra átmennek rajta a vonatok. Vagyis mennének, ha járnának még. Ez kérem tipikusan az a könyv, ami után egyszerre érzed magad színültig teli, és teljesen üresnek. Ki érti ezt!? 

2014. április 3., csütörtök

Niccolò Ammaniti: Én nem félek

Aqua Traversében, nevével ellentétben, csak a víz ígérete dereng, suttog végig a porlepte házakon, amiknek ablakát bezárják, és hogy mi folyik az ajtók mögött, azt talán jobb lenne nem tudni. De Michelére nekünk kell vigyázni, ha már ezt nem teszi meg senki más (legalábbis nem végzi a legjobb munkát) a felnőttek közül, így aztán vele fedezzük fel a romos ház sötét titkát is.

A könyv rövid, és a sor(s)ok csak úgy peregnek, és mi közben újra kilenc évesek vagyunk, akik tudják, hogy szellemek és boszorkányok nem léteznek, titkon mégis rettegünk tőlük. Még rajtunk van a gyermekkor pora, ami, ha hagyjuk behálóz, teleszórja szemünket, szánkat, és mint a jó fajta drogok hatására vasszörnyek csattognak az éjszakai búzamezőn, és olyan összefüggéseket találunk dolgok között, amit színes cérnával sem lehetne vadabbra varrni. Ám a valóság, eljátssza a mindentudó szabót, és megpróbálkozik vele... Sajnos nem is rosszul...